Mármint, hogy a sorstársaim közül. Igyekszem néha bemutatni pár jó arcot, akikről úgy gondolom, hogy a ti számotokra se lehetnek érdektelenek.
...
Pár éve még a létezésükről se tudtam, pedig, mint később megtudtam, az ipolytölgyesi Szent Erzsébet szociális otthon már több, mint húsz éves.
Én a Nagymarosi Keresztény Ifjúsági Találkozón láttam őket, ahol négy alkalommal volt szerencsém jelen lenni. Ők is ott voltak, pontosabban, egy csoportjuk, mindig ugyanazok az arcok, ápolók és ápoltak. Volt, akinek enyhébb, másnak pedig súlyosabb volt a fogyatékossága. Emlékszem, volt köztük, aki feküdt az elektromos tolókocsiban, a mozgását képtelen volt koordinálni, ezért a karjai megállás nélkül rángatóztak.
Mindig ugyanazokkal az arcokkal találkoztam, kb tizenöt fővel plusz az ápolók, így elkönyveltem, hogy az otthonban se élhetnek többen. Később utánanéztem az interneten, és akkor láttam, hogy pontosan százötvenen vannak, és egy szép épületkomplexumban élnek.
...
Ötvös Judit verseire is az interneten szörfölve bukkantam rá, olyan oldalakat kerestem, amelyek a hátrányos helyzetűek problémáival foglalkoznak, és akkor klikkeltem rá az egyik alapítvány honlapjára, amelyik a 2004 októberi műalkotásának az ő verseit választotta.
Az ismertető, amit a versekhez mellékeltek, hogy Judit az állapota miatt képtelen a verseit maga leírni, és ezért tollba mondja azokat. Azoknak, akik próbálkoztak már verset írni, mondanom se kell, hogy ez milyen nehéz. Hiszen egy verskezdeményhez sokszor vissza kell térni, és csiszolgatni, hogy az teljes fényében ragyogjon.
Judit versei mégis mellbevágó őszintességgel szólnak az életéről, és ez az elementáris erő minden mást elmos!
