SAJÁTVILÁGOM

Vasárnap ért véget a Markíza tévé tehetségkutató show-ja a Slovensko má talent/Szlovákia tehetsége/ című műsor, ahol a tíz döntősből három szlovákiai magyar volt. Nem kis büszkeséggel írom ezt, mivel akárhogy is számolom, ez harminc százalék, ami a tíz százaléknyi magyarságtól igencsak szép teljesítmény. Talán az ilyen műsorok is hozzásegítenek, hogy a két nép végre egymásra találjon. A döntő magyar résztvevőinek a névsora: Patkoló Anabella /9 éves, ének/, Bódis Gyöngyi /15, ének/, Habodász István /16, előadó/.

Az utóbbi pár hét vezető témája a szlovák-magyar viszony. Egyre inkább kilóg a lóláb, hogy mindkét oldalon vannak olyan elemek, akiknek érdeke ennek az állapotnak a fenntartása. Az egyik félnél ugye adott egy olyan párt, aminek létkérdése a rossz szlovák-magyar viszony, hogy a szlovákok féljenek a magyaroktól, merthogy semmi más üzenete nincs a választói felé, mint az, hogy mi vagyunk azok, akik megvédünk titeket a csúnya, irredenta magyaroktól, akik el akarják tőletek venni az országotokat, és titeket szolgaságba akarnak dönteni. Ők mindennél jobban félnek attól, hogy a szlovákok felismerik a magyarokban a partnert, akikkel együttműködve esetleg ők is többre vihetnék, mert ez a végüket jelentené. Az egyik félen tehát ez a helyzet, de azért a másik félnél se sokkal jobb a helyzet. Mert ott meg ugye adott pár szélsőséges, akik nem látnak ki a nemzeti mítosz mögül, és annyit ismétlik a hülyeségeiket, hogy félő, a végén maguk is elhiszik, és úgy maradnak. Szövetségeseik is vannak, mégpedig azok a bajkeverők, akik mindenben csak a balhét keresik. Hogy egészen konkrét legyek, azokra a futballhuligánokra gondolok, akik pár éve még utcai csatákat vívtak a rendőrökkel, egy-egy Fradi-Újpest után. Azóta viszont más, hazafiasabb /legalábbis ők így gondolják/ elfoglaltságot találtak maguknak. Elmenni a Dac-Slovan meccsre, összeveretni magukat, hogy így is besegítsenek a másik oldalon lévő barátaiknak. Ezen a szinten úgy látszik már tökéletes a szlovák-magyar együttműködés. A kettő között pedig ott állunk mi, szlovákiai magyarok, és mint az a kocsmai verekedésekben lenni szokott, mindig az kapja a legnagyob pofonokat, aki részt se vesz a verekedésbe. Ránk néznek ferde szemmel a szlovákok, hogy lám, már megint nem fértek a bőrötökbe, Mi pedig nem mondhatjuk, hogy gyerekek, nem mi voltunk, mert akkor meg a másik oldalról kapjuk meg, hogy hálátlanok vagyunk. Eljóttek, és lám, milyen jól megvédtek minket, a vérünk hullajtásával. Ha kérhetném, máskor ne gyertek minket megvédeni!

Tegnapelőtt fogorvosnál voltam. Nos, ez nem volna nagy szám egy átlagos egészségű embernél, de egy mozgássérültnél, aki ráadásul egy piciny faluban él, hát rögtön érdekesebb a történet. Kezdődött az egész azzal, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor a fogaim elkezdtek vészesen romlani, kerestünk egy fogorvost, aki elérhető távolságra van tőlünk, és a rendelőbe tolókocsival is be lehet jutni, vagy legalábbis nem kell túl nagy akadályokat leküzdenünk. Végül, a szomszéd faluban, Ipolyszakálloson találtuk meg ezt a rendelőt, ahova rámpán lehetett feljutni, ahol a "fognyűvő" doki a héten két napot rendelt. A hét többi napján Ipolyságon, egy iskolában dolgozott, ami történetünk további részére nézve bír jelentőséggel. Négy évig jártunk Szakállosra a fogorvoshoz, de aztán "kitúrt" minket egy patika, ami elfoglalta azt a helyiséget, amin keresztül a rendelőbe jutottam, és hát anyuék is egyre nehezebben cipelték fel a kocsit a lépcsőkön. Ekkor hallottuk, hogy abba az iskolába, ahol a doki Ságon rendel, jár egy kocsis fiú, és így ott is van rámpa. Innen kezdve járunk tehát Ságra a fogorvoshoz. Csakhogy a kocsis srác az idén kimaradt, a rámpát leszerelték, és ezzel csak ott és akkor szembesültünk. Szerencsére, oldalról, a konyhán keresztül be tudtunk jutni az épületbe. Hát ennyi volna az én mondókám. Tudom, nem nagy sztori, de hidd el, hogy a mi életünket pont az ilyen apró "sztorik" keserítik meg, amit te talán észre se veszel.

Three quarks for Muster Mark! Micsoda ötlet, hogy regényből vett szójáték után nevezzék el a fizika legnagyobb felfedezését, gondolta Sándor, és a fizikusok milyen játékos emberek –és műveltek, tette hozzá. Most kért bocsánatot minden reál-tudományokkal foglalkozó ismerősétől, akiket leszakbarbározott az ő bölcsész fensőbbségével, aki ugye minden újra nyitott, bezzeg a fizikus szakbarbárok bezárkóznak egy tudomány-területre, és onnan kezdve nem létezik más a számukra. Sándor Magyarországon a médiában dolgozott, és idővel eléggé jó névre tett szert a szakmában, mert mindig lelkiismeretesen igyekezett elvégezni a feladatát, mígnem egy napon üzent neki az egyik párt atyaisten, hogy ha sokat ugrál, elintézi, hogy még egy városi tévénél se kerülhessen állásba. Ekkor lett elege mindenből, hogy tehetségtelen senkik mondják meg neki, hogy mit csináljon, csak azért, mert a hátuk mögött ott állt a nagybácsi, akinél a pénzes láda kulcsa volt. Fél analfabéta idiótákat volt kénytelen gyakornokként alkalmazni, akiknek még az is problémát jelentett, hogy a nevüket helyesen leírják. Hat nyelvvizsgájával nem okozhat gondot, hogy a világon bárhol megállja a helyét, gondolta, és onnan kezdve szabadúszó lett, aki főleg külföldi médiumoknak dolgozott. Hogy még távolabb kerüljön a fertőző közegtől, Magyarországról is elköltözött. … Az utcára kilépve, megborzongott – öltözhettem volna melegebben is, gondolta. De aztán erről is megfeledkezett, annyira izgatták őt az elkövetkező órák eseményei. Bizony, 2008 szeptember 10 nagy nap a tudomány történetében, ma indul be a nagy hadronütköztető. Ma dől el, hogy eltűnünk egy feketelyukban, vagy pedig megvárunk egy jó kis kozmikus katasztrófát, gondolta Sándor. Up, down, strange, charm, bottom, top memorizálta a kvarkok neveit, mint mikor az angolt tanulta. Máig emlékszik, amit az angoltanárnője mondott neki, hogy ha egy idegen nyelvet akar megtanulni, nem úszhatja meg a biflázást. Tegnap az estét egy tudományos újságíró barátjával töltötte, aki megpróbálta bevezetni őt a fizika rejtelmeibe, de mikor ő a negyedik óra végén is reménytelenül hülyének érezte magát, sóhajtva feladta a hiábavaló küzdelmet, és azt ajánlotta, hogy legalább az alapfogalmakat írja le. - Az ott lévő újságírók nyolcvan százaléka így is kevesebbet fog tudni nálad. … Miután találkozott a stáb többi tagjával, elindultak a CERN-be, ahol már a parkolóban alig találtak helyet a saját autójuknak a sok parabola-antennával felszerelt autó közt. Egy biztonsági ember próbált meg kétségbeesetten rendet tenni az egyre elhatalmasodó káoszban. Szerencsére a barátjától tegnap megkapta egy fizikus névjegyét, aki itt a CERN-ben dolgozik, így nem kellett interjúalanyra vadásznia, ami ebben a felfordulásban amúgy is reménytelen lett volna. Így aztán a recepción egyből bemondta a fizikus nevét, hogy őt keresi, mire a recepciós lány egy fiatal férfira mutatott az előcsarnokban, akinek az orra alá épp egy mikrofont tartottak. - Mr Marx most interjút ad. A többiek kényelembe helyezkedtek, ahol tudtak, ő pedig lesben állt, hogy nyomban lecsaphasson, ahogy a másik befejezi az interjút. Alaposan megvárakoztatták, mert az emberét kézről kézre adták a stábok: alig fejezte be az egyik interjút, máris egy másik mikrofont toltak az orra alá, és ő elmondhatta ugyanazt a mondókát megint. Mire befejezte az interjú sorozatot, látszott rajta, hogy legalább egy évre elege van az újságírókból. Mégis egy tűrhetően nyájas álarcot öltött fel, amikor Sándor odalépett hozzá, és elmondta, hogy egy barátja tanácsára fordult hozzá. - Remélem, nem kell kétszázhuszonharmadszor is a sablonszöveget is elmondanom? – kérdezte, és közben mulatságosan aggodalmas arcot vágott. - Én magára bízom, hogy miről akar beszélni, - mondta Sándor hirtelen ötlettel. - Akkor jó, először is megmutatom az alagutat, ahol az események történni fognak. - Ha jól értettem, két sugárnyaláb indul el egymás felé, és ezek fognak ütközni. - Nagyon leegyszerűsítve, ez fog történni. Persze, előtte ezeket a részecskéket is „megtisztítjuk”, hogy csak a protonok ütközzenek. - És mit remélnek a kísérletektől? - A régi görögök még azt hitték, hogy az atom a legparányibb részecske, és évezredekig ezt is hittük, csak az utóbbi száz évben jutottunk el odáig, hogy már az atomot is részeire tudjuk bontani, sőt, már azt is tudjuk, hogy a protonoknak is vannak alkotó részecskéi, a kvarkok. - Up, down, strange, charm, bottom, top. - Igen, - mondta dr Marx, és halvány mosoly suhant át az arcán – ez a hat kvark, amelyek közül három épít fel egy protont. De hogy mégse legyen ilyen egyszerű, ott van még a Higgs-bozon. Nyilván maga is ismeri Einstein relativitás elméletét. Nos, esetünkben a Higgs-bozon adja a kvark tömegét, amely nélkül a kvarkok ma is szabadon száguldoznának, a világegyetem nem jött volna létre, és mi sem beszélgetnénk most. Éppen ezért a Higgs-bozont gyakran nevezik „isteni-részecskének” is. - Isteni részecskének? – vágott közbe Sándor csodálkozva – Ezek szerint maga hívő? - Tudja, a hit a tudomány szerves része. Ha nem is úgy, ahogy azt a vallásos ember gondolja. Mi nem valakiben, hanem valamiben hiszünk. Ha nem hinnénk benne, hogy a világegyetem titka megismerhető, ezt a részecskegyorsítót se építettük volna meg dollár milliárdokért, sok ezer ember fáradságos munkájával, és joggal érhetne minket az a vád, hogy csak játszadozunk az adófizetők pénzén. Ugyanis, a végső cél, hogy a nagy hadron ütköztető segítségével mesterségesen előállítsuk az ősrobbanás utáni milliomod másodpercet, és a kvarkokat kiszabadítsuk proton börtönükből. … A nap végeztével Sándor elégedetten dőlt hátra az autó ülésén. Érdekes anyag gyűlt össze. Fején a fülhallgatóval újra és újra lejátszotta dr Marx előadását…

Az első perctől fogva érezte, hogy ez lesz a vége, amikor pedig Milosevics halálhírét meghallotta, azt is tudta, hogy ő lesz a következő. Őszintén megrendült, amikor a hírt meghallotta, bár nem voltak barátok, hisz hogyan is lehetne a barátunk, aki elárult minket? Szinte mindenki elárulta, aki egykor a vállát lapogatta, amikor még hatalmon volt, és mindent megadott volna egy közös fotóért, aztán meg azért, hogy ez a fotó süllyedjen a feledés homályába. Azért ő is ivott az elnök emlékére, mint a kocsmában mindenki, nem törődve a rendőrspiclikkel, akik a hír hallatára tömegesen lepték el a nyilvános helyeket, hogy hol forrósodik fel a helyzet, hol kell közbelépniük a kommandósoknak. Ráadásul, biztosra vették, hogy itt történni fog valami, hiszen ez a kocsma az ellenzék törzshelyének számított, ahol Milosevics, Mladics és Karadzsics képei lógtak a falon. A „szerb szentháromságé”, ahogy egy elérzékenyült szónok mondta patetikusan a sokadik vodka után. … Nem mindenkinek adatik meg, hogy a saját képe alatt ülve fogyaszthatja el a mindennapi sörét, még akkor is, ha inkognitóban kénytelen élni, mert a világ hatalmasságai úgy döntöttek, hogy ő háborús bűnös. Ha Bush mondvacsinált ürüggyel lerohanja Irakot, az a demokrácia terjesztése, de ha egy kis nép önvédelmi háborúba kezd, mert a történelemből okulva megtanulta, hogy a világnak ezen a részén csak az maradhat talpon, aki erősebb a szomszédjánál, azt a népet rögtön megbélyegzik, és háborús bűnöket kiáltanak. De hát a történelmet mindig is a hatalmasok írták a saját szájízük szerint, ők pedig nem szeretik, ha a kis népek megzavarják a nagyok játékát. Volt ideje ezen gondolkodni, míg a sarokba húzódva a sörét kortyolta, és a hőzöngőket figyelte, akik a szájukkal borzasztó nagy hazafiak voltak, de mikor harcolni kellett, mégis mindig a pincéből kellett őket előhúzni, ahova a golyók elől rejtőztek. Szerencsére azonban nem minden vendég volt ilyen szájhős, mert látott elszánt tekinteteket is, akik csak az IGAZI vezérre vártak, hogy vezesse őket, és ők voltak Szerbia jövőjének aranyfedezete. Igen, más nemzetek a bankokban tartják az aranyfedezetüket, de Szerbia a nép lelkében. … Dragan Dabics. Mióta is viseli ezt a nevet? Tíz éve, vagy születésétől fogva? Annyira hozzáforrt ez a név, hogy néha már maga is elhiszi, ezzel a névvel született, és az a másik volt a felvett név. Mint a színész a színházban, aki egy felvett névvel eljátszik egy karaktert két és fél órán keresztül, aztán az utcára kilépve visszavedlik hétköznapi emberré. Ő is ilyen színész volt, akire a Történelem Rendezője rábízott egy szerepet, aztán az utcára kilépve visszavedlett Dragan Dabiccsá, aki mindig is volt. Pedig, amikor Szarajevóban magához vette annak a szerencsétlen katonának az iratait, még nem sejtette, hogy egyszer ezen a néven fog élni. Mert akkor még mindenki reménykedett, hogy jól is végződhet ez az egész. Hiszen körülzárták a várost, százezernyi civilt ejtve túszul, és Európa már azon a határon volt, hogy alkudozni kezdjen velük. Abban pedig a balkáni népek mindig is jók voltak. Csakhogy akkor közbelépett Amerika, és ő már akkor sejtette, hogy mindennek vége, hisz nem véletlenül volt pszichiáter. Egy évig személyesen is tanulmányozhatta az ő cowboy mentalitásukat, hogy először lőnek, és csak aztán tárgyalnak. … Azon a pénteki estén már csak a végjáték játszódott le azon a buszon. Éppen hazafelé tartott, és egyszercsak azt vette észre, hogy szokatlanul kevesen vannak a buszon, és mint később kiderült, azok is mind ügynökök voltak. Aztán valaki hátulról zsákot húzott a fejére, megállították az autóbuszt, őt letuszkolták, és egy személyautóban vitték tovább. Alig negyed óra múlva már a vizsgálóbíró előtt állt.

Érdemes a videomegosztó szájtokat látogatni, mert aki nemcsak a zenei videókra, vagy a viccesnek mondott home videókra kíváncsiak, amelyek a legtöbbször arról szólnak, hogy ki hogyan töri magát össze, vagy épp hogyan csinál magából hülyét, az időnként rátalálhat olyan rövidfilmekre, amelyek elgondolkodtatják. Persze, jól tudom, hogy senki, vagy a nagy többség, nem azért látogatja ezeket az oldalakat, mert gondolkozni, hanem mert szórakozni akar. No de, kérdem én, a kettő kizárja egymást? Egyáltalában, miért félünk gondolkodni? Mert az fárasztó? Én meg azt mondom, hogy fárasztó, de kifizetődő. ... A gondolkozást azért emeltem ki, mert ez is azok között az emberi jogok között van, amit harminc rövidfilmben tartott fontosnak propagálni az ENSZ. A gondolkozás szabadsága. Bizony, fontos dolog ez, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évszázad két totalitárius ideológiája nem sokban volt közös, de abban igen, hogy mindkettő igyekezett megfosztani az önálló gondolkozás jogától. Mindkettőnek az élén egy olyan vezető állt, aki tévedhetetlennek hitte, és kiáltotta ki magát. Ha pedig ő tévedhetetlen, akkor neked nem lehet igazad, ha mást gondolsz, mint amit ő. Világos, nem? Ha pedig még tovább gombolyítjuk ezt a fonalat, érdekes analógiákra bukkanhatunk a napjainkban. Én azonban ezt nem teszem, inkább rád bízom, kedves olvasó... ... Bizony, a nagy francia forradalom még három szóval elintézhette az emberi jogok kérdését, ma pedig már harminc rövidfilmben kell a különböző emberi jogokat propagálni, amelyek határok nélkül az emberiség minden tagját megilletik. Engem, téged őt. Most szívesen írnám, hogy lám, kétszáz egynéhány év alatt ennyit fejlődött a világ, de félek, nem lenne igazam. A világ nem fejlődött, hanem bonyolultabbá vált, és hát az emberiség kétszáz év alatt számos tapasztalattal lett gazdagabb. Az előbb már említettem az egyiket, hogy az embereket milyen könnyű manipulálni. Ez ellen pedig nem véd semmi, csak a gondolatok szabad cseréje. A másik fontos változás pedig, ami kétszáz év alatt történt, hogy a világ annyira összezsugorodott, hogy a legtávolabbi pontjára is el lehet jutni egy nap alatt. Ami pedig ezzel együtt jár, az a népvándorlás. Ma már nem elképzelhetetlen, hogy egymás mellett éljen a keresztény, a muszlim és a zsidó, sőt, később még a hindu is odaköltözik. A harminc filmből nekem a legmegrázóbb az volt, amikor a tévében a kommentátor hangja sorolta a szegénységi statisztikákat, egy kéz pedig folyton kikapcsolta a tévét, de az mindig visszakapcsolódott. A poén az volt, hogy egy hang megszólalt, és azt mondta, hogy a tények elől elzárkózhatsz, de azok téged is érinteni fognak. Ezt pedig, azt hiszem, felesleges kommentálnom. Egyszóval, mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg ezeket a rövidfilmeket.

Nahát, ezt se gondoltam volna, hogy én egyszer még a politikusoktól kapjak karácsonyi ajándékot. Márpedig most ez történt. Igen, én is schengeni lázban égek, mert szlovákiai magyar létemre, nekem igenis számít, hogy a határok mostantól olyanok, mintha nem léteznének. Nyáron szinte hetenként járunk át misére Hontra vagy Csitárra, és eddig mindig meg kellett állnunk a határon, hogy egy határőr átnézze az igazolásainkat. Mostantól azonban ez nincs! Sőt, az sincs, hogy ha valaki az egyik faluban, az Ipoly innenső partján úgy gondolta, hogy meglátogatja a barátját a szomszéd faluban, ami történetesen az Ipoly túlsó felén fekszik, kilométereket kerüljön, hogy a legközelebbi határátkelőnél szabályosan "határátkeljen". Mostantól nyugodtan használhatja a zöld határt, mert mostantól már az a logika lép érvénybe, hogy két pont közt legrövidebb út az egyenes. ... Gondolom, kitaláltátok, hogy eufóriaközeli állapotban vagyok, azonban mindjárt azt is tudatosítanunk kell magunkban, hogy a lehetőségek csak annyit érnek, amennyire élni tudunk velük! Mert mit érnek a nyitott határok, ha nem indulnak meg rajta az emberek? Ezért aztán, hogy teljesen eltűnjönek a határok, egy második "határbontásra" is szükség van, amit azonban már nem szabad a politikusokra hagyni. Igen, magunkban lebontani azokat a határokat, amelyeket évtizedekig építgettek bennünk. Hogy szlovák sandán tekintsen a magyarra, magyar a szlovákra, és ne az ellenséget lássuk egymásban, hanem a partnert, aki nélkül nem élhettük volna túl ezt az ezer évet. Mert mi, itt a Kárpát-medencében együttműködésre vagyunk ítélve, másként nem tudtuk volna túlélni ezt a vérzivataros történelmet, amit tatár dúlás, török hódoltság jellemzett, és tele van bukott szabadságharcokkal. Nincs a világnak talán még egy ilyen területe, ahol ennyi kis nép volna összezsúfolva ilyen kis térségen. Ezer évig ez az együttélés jól is működött, csakhogy úgy százötven-kétszáz éve történt valami, ami teljesen rossz irányba vitte a dolgokat. A nagyhatalmak szemet vetettek erre a térségre, és a divina et impera elvét követve egymás ellen játszották ki a kis népeket. Ennek a politikának aztán háborúk sorozata, és máig fennálló etnikai feszültségek lettek a következményei. Most azonban már csak rajtunk áll, hogy visszatérjünk ahhoz a partnerséghez, ami ezer évig jól bevált túlélési stratégiánk volt. Ehhez kívánok tehát sok erőt, boldog Karácsonyt, és mindenkinek külön-külön egy nagyon sikeres új esztendőt!

Így, Karácsony felé közeledve, adventben, mindig elhatalmasodnak rajtam az ünnepi gondolatok, hisz ez az ünnep elsősorban a szeretetről szól. Most ide másolok egy cikket, amit még tavaly írtam, de az aktualitásából az idén se veszített. ... Igen, okosan ajándékozni nehéz dolog, és az ember ajándékvásárlás közben hajlamos esztelenül költekezni, mondván, mindegy, hogy mi, csak jó drága legyen. Mert ugye már a szeretetet is pénzben mérjük, és félünk, hogy a másik túl olcsónak fogja találni az ajándékunkat, ezért inkább megvesszük neki a legdrágább kütyüt, amiről senki se tudja, hogy mire való, de legalább minket nem érhet az a vád, hogy „olcsójánosok” vagyunk. Persze, tudjuk jól, hogy a másik ugyanúgy nem tudja, mint mi, hogy a tőlünk kapott „kütyü” mire is jó, de ez már nem a mi gondunk. Ez a mi évenként ismétlődő társasjátékunk, amiben tulajdonképpen csak a kereskedő jár jól, aki ránksózza a semmire se jó „kütyüt”, amit év közben eszünkbe se jutna megvenni. Mindeközben pedig megfeledkezünk róla, hogy azon a pénzen, amit mi nagyvonalúan ezekre a haszontalan kütyükre dobunk ki, a világ másik felén talán életeket menthetnénk meg. Azonban ne is menjünk ilyen messzire, mert nincstelenek a környezetünkben is vannak. Olyanok, akik csak álmodoznak dúsan megterített karácsonyi asztalról, gyerekek, akik a legegyszerűbb játéknak is örülnének. És vajon van e karácsonyi ajándék, ami felveszi a versenyt egy örömtől csillogó gyermek szemével? Karácsony előtt láttam a tévében egy jótékonysági műsort, amiben egy vállalat vezetőjével volt beszélgetés, aki elmondta, hogy ők ebben az évben az üzleti partnereiknek ajándékra szánt pénzt jótékonykodásra fordítják. Úgy gondolom, ennek a vállalatnak az üzleti partnerei mégis kaptak karácsonyi ajándékot, jóllehet nem sok tízezer forintos csecsebecséket. Ehelyett azonban megkapták azt az érzést, hogy ők is segítettek a rászorulókon. Ez az ötlet annyira megtetszett, hogy rögtön tovább is gondoltam, és ezennel a nyilvánosság elé is tárom, amit kigondoltam. Mi lenne, ha mindnyájan lemondanánk ajándékunk tíz százalékáról? Megbeszélnénk szeretteinkkel, hogy abból az összegből, amit a megajándékozásunkra szánnak, vonjanak le tíz százalékot, amit befizetnek valamilyen jótékonysági alapítványnak. Mi pedig megelégednénk tíz százalékkal olcsóbb ajándékkal, ami azonban lelkileg biztosan pluszt jelent, mert ott, a Karácsonyfa alatt meglenne az a jó érzésünk, hogy azért mi is tettünk valamit a nálunk szegényebbekért, legalább tíz százalék erejéig.

Mármint, hogy a sorstársaim közül. Igyekszem néha bemutatni pár jó arcot, akikről úgy gondolom, hogy a ti számotokra se lehetnek érdektelenek.

                                                                 ...

Pár éve még a létezésükről se tudtam, pedig, mint később megtudtam, az ipolytölgyesi Szent Erzsébet szociális otthon már több, mint húsz éves.

Én a Nagymarosi Keresztény Ifjúsági Találkozón láttam őket, ahol négy alkalommal volt szerencsém jelen lenni. Ők is ott voltak, pontosabban, egy csoportjuk, mindig ugyanazok az arcok, ápolók és ápoltak. Volt, akinek enyhébb, másnak pedig súlyosabb volt a fogyatékossága. Emlékszem, volt köztük, aki feküdt az elektromos tolókocsiban, a mozgását képtelen volt koordinálni, ezért a karjai megállás nélkül rángatóztak.

Mindig ugyanazokkal az arcokkal találkoztam, kb tizenöt fővel plusz az ápolók, így elkönyveltem, hogy az otthonban se élhetnek többen. Később utánanéztem az interneten, és akkor láttam, hogy pontosan százötvenen vannak, és egy szép épületkomplexumban élnek.

                                                     ...

Ötvös Judit verseire is az interneten szörfölve bukkantam rá, olyan oldalakat kerestem, amelyek a hátrányos helyzetűek problémáival foglalkoznak, és akkor klikkeltem rá az egyik alapítvány honlapjára, amelyik a 2004 októberi műalkotásának az ő verseit választotta.

Az ismertető, amit a versekhez mellékeltek, hogy Judit az állapota miatt képtelen a verseit maga leírni, és ezért tollba mondja azokat. Azoknak, akik próbálkoztak már verset írni, mondanom se kell, hogy ez milyen nehéz. Hiszen egy verskezdeményhez sokszor vissza kell térni, és csiszolgatni, hogy az teljes fényében ragyogjon.

Judit versei mégis mellbevágó őszintességgel szólnak az életéről, és ez az elementáris erő minden mást elmos!

Bár már jó három hónapja kimúlt, dehát muszáj itt felidéznem a nyár eseményeit, mert egyszercsak valaki követ dobott az állóvízbe, ami még a mai napig is hulllámokat vet.
                                                           ...
Az egész azzal kezdődött, hogy a templomunkban lévő freskók a XIV-ik századból származnak, szakértők szerint Niccolo di Tomasso, firenzei művész munkái. A mai Magyarországon egyedül csak Esztergomban látható az ő munkája, de a történelmi Magyarországon, ezen a két helyen kívül, még Nagyváradon látható tőle származó freskó. Egyszóval, ritka kincset őriz a templomunk, arról nem is beszélve, hogy az előbb említett  városok jelentős történelmi emlékekkel rendelkező helyek, míg Százd csupán egy pár száz lakosú falu. Ezért hát érthető, ha ragaszkodunk a freskókhoz.
                                                        ...
Hét évvel ezelőtt még az előző papunk úgy döntöt, hogy ideje a freskókat restaurálni, amelyek hét száz év óta csak pusztultak, és akkorra siralmas állapotba kerültek. A munkával egy idős mestert bízott meg, aki már akkor is közelebb állt a hetvenhez mint a hatvanhoz, és sokan kétkedve fogadtuk az érkezését. Aztán az évek során beigazolódott, hogy nekünk volt igazunk, mert hosszú hónapokig nyomát se láttuk az öreg mesternek, és ha meg is jelent, akkor is ott aludt el az autóban. Nekem, személyesen sokszor támadt az a kényszerképzetem, hogy a harangozó egy napon majd ott fogja őt holtan találni a templomban.
Időközben még annyival is súlyosbodott a helyzet, hogy új papot  kaptunk, aki lelkes nemzeti agitátor, aki a fejébe vette, hogy megnevel minket, és akik addig magyarok voltunk, majd szlovákok leszünk. Az átnevelést azzal kezdte, hogy rövid úton beszüntette a magyar nyelvű miséket.
                                        ...
Az eseményeket az a cikk gyorsította fel, ami nyár elején jelent meg az egyik itteni magyar hetilapban, a Vasárnapban. A cikk azért íródott, mert mi hívek aggódtunk a templom állapotáért, amiben továbbra is állt a munka. Pedig három éve még a híveknek is ki kellett költözniük a templomukból, hogy a restaurátor zavartalanul dolgozhasson. Azóta azonban még annyit se láttuk őt, mint azelőtt.
A cikk megjelenése után elszabadultak az indulatok, és meglepetésre a pap háborodott fel. Úgy látszik, az egyház a mi tájainkon még mindig a feudalizmusban él, és a híveket buta, bégető báránykáknak tekinti, akiket a kedve szerint terelgethet.
A slusszpoén ezek után az, hogy a restaurátor egész nyáron keresztül úgy dolgozott, mint egy sztahanovista, és több munkát végzett el, mint előtte évekig.

Mármint a számomra. Mert nekünk igenis kellenek a példaképek, talán még jobban, mint nektek. Kell, hogy lássuk, hogy nem vagyunk magunk azon az úton, amin elindultunk, mert ha észrevennénk, hogy magunkra maradtunk, esetleg még elbizonytalanodnánk és visszafordulnánk. Ha többen megyünk együtt, akkor egymás szeméből olvassuk ki a biztatást, ami erőt ad, hogy a nehézségek ellenére is tovább menjünk.
                                                      ...
Elsőnek talán Stephen Hawking nevét említhetném. Az angol asztrofizikusét, akinél majd ötven éve diagnosztizálták a betegséget, több évtizede, hogy tolókocsiban ül, és huszonegy éve egy beszéd szintetizátor segítségével kommunikál a világgal, amit a kisujjával irányít.
Talán egy hónapja is, hogy a televízió dokumentumfilmet sugárzott róla, amiben néhányszor ő is feltűnt. Döbbenetes volt látni, ahogy ott ült a tolókocsiban, kikötözve, amit egy ápolónő tolt, és a nyál kicsordult a szája szélén. És ez az ember napjaink egyik legbriliánsabb elméje!
                                                                           ...
Olvastam egy tanulmányban, ami róla szólt, a szerző azt a találó megállapítást tette, hogy "Stephen Hawking a gondolkodásba menekült" a betegsége elől. Talán az se lehet véletlen, hogy a világegyetem keletkezésével foglalkozik, amiből igyekszik kiiktatni Isten közreműködését.
Ha én volnék Sigmund Freud, akkor most azt írnám, hogy ez nyilván valami "bosszú" Isten irányában, amiért ezt tette vele. A gondolatmenet, még mindig Freudot követve, az lehet, hogy te ezt tetted velem, és én most ezért likvidállak téged.
Node, hagyjuk magára Freud mestert, és folytassuk a példaképek keresését.
                                                           ...
Emlékszem, a nyolcvanas évek közepén egy tizenéves srác volt a szenzáció Magyarországon, aki egy regénybe írta meg a balesetét, és az utána következő időszakot. A Hoppárézimi! volt a nyolcvanas évek végének sikerkönyve, mert olyan témáról szólt, amit az emberek nem ismertek, de épp ezért kíváncsiak voltak rá.
Tudtommal ez volt az első eset, hogy egy könyv "tudósított" abból a másik világból, ami nem az egészségeseké volt.
Akkor még a hátrányos helyzetűek is jobban izolálva éltek, mert nem fért bele a "szocialista embertípus" képébe az, hogy valami fogyatékossága legyen. Ezért hát, ha már akkor is létezik a szenzációhajhász kereskedelmi média, bizosan minden újság tévé vele lett volna tele.

Mármint, hogy ez a negyedik bejegyzés. Jobb címet is adhattam volna, de minek? Aki akar, így is elolvas, aki meg nem...hát minek strapáljam magam?

Akkor hát folytassuk az ismerkedést az én különbejáratú világommal. Azért különbejáratú, mert néha nagyon egyedül érzem magam benne.

Szóval, hét éve, hogy rákattantam a netre, és azóta is rajta vagyok. Előtte azonban jó egy évig barátkoztam a gondolattal, hogy milyen lesz ez az új világ. Mert azt tudtam, hogy ez egy egészen új világ, azon információmorzsák alapján, amelyeket innen-onnan összecsipegettem. Sokáig mégis csak emilezésre használtam. Ebben mondjuk közrejátszott az is, hogy akkor még nem volt korlátlan hozzáférés. Ezért aztán, kezdetben csak napi fél órákat voltam a neten, letöltöttem azokat az oldalakat, amelyek érdekeltek, aztán offline átnéztem. Ha egy kicsit elbambultam, borult a családi költségvetés, ezért ez nem volt igazán nyerő, gyorsan váltottunk is szolgáltatót. Itt már du. négytől szabad volt a pálya, hét végén és ünnepnapon pedig korlátlanul netezhettem. Maga volt a Kánaán!

Korlátlan hozzáférésem tkp csak egy éve van, de azóta reggeltől estig a gép előtt gubbasztok, és garázdálkodok a virtuális világban.

Szép, új világ, de azért néha az is eszembe jut, hogy a kinti való világban, ahol nincs három életed, mert az első bénázás után rögtön jön a bukta...szóval, ott milyen lehet?

                                                                     ...

Az elején már említettem, hogy irodalmilag próbálom eladni magam, és így a neten is első dolgom volt, hogy hasonló érdeklődésű emberek társaságát keressem. Szerencsém volt, ráakadtam a Barátok verslistára, ahol igazán ütős kis társaság volt együtt. Pezsgő szellemi élet, viták, sértődések, és pár ember megint leiratkozott. Ennek ellenére inspiráló volt a légkör, és azt hiszem, nemcsak én köszönhetek sokat ezeknek az éveknek!

Aztán jöttek más irodalmi portálok is, ahol publikáltam, néhányra már nem is emlékszem, de azért a biztos pontok megmaradtak. Van egy fixa ideám, hogy a magyar irodalom igazi aranytartalékát ezek jelentik, és nem azok az írók, akiket hivatalosan favorizálnak. Jómagam is tudnék neveket említeni.

Netező, tehát olvasd a netes irodalmat, mert érdemes!

Alig egy éve indítottam el itt Szlovákiában egy blogot, az egyik szlovák szolgáltató oldalán, szlovák nyelven, aminek szabad magyar fordításban azt a címet adtam, hogy "Mindent Kovácsiból". Kovácsi egy falu az Alacsony-Tátrában, Zólyom mellett, ahol rehabilitációs centrum van, külön a gyerekeknek és a felnőtteknek. Én már tizenhét éve járok oda vissza, és szerintem szuper hely, lelkiismeretes ápoló-személyzettel, és érdekes emberi sorsokkal. De igazán! Aki eltölt ott pár hetet, annak megváltozik az értékrendje.
Ja, hogy mindezt miért írom?
Csak azért, mert ezt a blogot annak a szlovák nyelvű blognak a folytatásának szánom, csak itt éppen szabatosabban tudok fogalmazni, hiszen a magyar mégiscsak az anyanyelvem.
Szóval, ez a blog rólam fog szólni, akit ti egésszségesek sokféle kategóriába próbáltok besorolni /fogyatékos, hátrányos helyzetű, sérült stb/ én mégse érzem, hogy bármelyik meghatározás illene rám. Egyenként, persze mindegyik rámillik, csakhogy ezek mind részigazságok, és akkor se lesz belőlük teljes igazság, ha összeadjuk őket.
                                                             ...
Nah, most itt vagyok, és most jól belezavarodtam a mondandómba, és ha sürgősen nem jön valami sugallat, így is maradok.
Sokan az egészségesek közül, mikor az utcán feltűnik egy tolókocsi, úgy megbámulják, mintha ufo szállt volna le az utca közepére. Tekintetükből még a rosszalás is kiolvasható, hogy mit akarunk mi az ő egészséges világukban, miért jöttünk ki a saját gettónkból.
Pedig mi direkt azért vagyunk köztük, hogy emlékeztessük őket, mint a temetőkben a felirat: MEMENTO MORI! Igen, bármily kényelmetlen is, mindenkinek tudatosítania kell, csak egy pillanat választja el őket a tolókocsitól! Ha szerencséjük van, és eléggé elővigyázatosak is, akkor sose következik be ez a pillanat, de az is lehet, hogy a következő pillanat már ez a pillanat lesz.
                                                 ...
Még a nyáron terjedt a neten az a videó, ami a Mecsekben készült, egy úton, amit egy ámokfutó motoros készített a száguldásáról, aminek a végén egy vétlen motoros meghalt.
Nos, pár hete egy tévéstáb kereste fel az ámokfutó motorost, hogy szembesítse azzal, amit tett. Mondanom se kell, hogy egy intézetben találtak rá, ahol próbálták az egészségét visszaadni, amennyi még visszaadható belőle.
A látvány magáért beszélt, sebhelyek az egész testén, élettelenül lógó kar, zavaros tekintet. Pedig pár hónapja még gyorsulási versenyeket nyert, és az élet császárának érezhette magát, de aztán elég volt egy rossz döntés.
MEMENTO INVALIDI!              

A szűkebb családhoz öten tartozunk: anyu, apu, meg mi, három testvér. Márta nővérem Pozsony mellett, Úszoron él a családjával, két lánya, Margaréta és Melinda. Tímea húgom Magyarországra ment férjhez, ők most Dabason élnek, az ő fia Ákos.

Eddig tehát a száraz tények felsorolása, amelyek semmit se mondanak egy emberről, mégis fontosak, miként a színpadon játszó szinész mögé is fontos odarakni a díszleteket, mert a játék csak akkor lesz hiteles. Így, ahhoz is, hogy engem jobban értsenek, ismerni kell a családomat is...

Anyai nagyapámék a szomszédos községből, Deméndről származtak, és tizenketten voltak testvérek. A sors, és a jó Eduard Benes úgy akarta, hogy közülük csak ketten maradjanak az akkori Csehszlovákiában. Éva néni, anyu unokatestvére gyakran emlegette gyerekkoromban, hogyan szöktek át télvíz idején az Ipolyon. Ők ugyanis már a háború előtt Budapesten laktak, de a háborút itt, nálunk vészelték át. A háború után aztán deportálták őket Csehországba, és onnan kellett hazaszökniök...

Szóval, ezt a kitérőt csak azért tettem,  hogy érzékeltessem, rokonilag tulajdonképp jobban kötődünk Magyarországhoz, mint Szlovákiához. Gyerekkoromban gyakran nyaraltam Nagymaroson, ahol anyunak egy másik unokatestvére, Ili néni élt a családjával.

Szerettem ennek a sváb falunak a hangulatát, és máig nosztalgiázok az ottani emlékeken. A sors úgy akarta, hogy a betegségem végső stádiuma is ott kezdődjön el, aminek a vége a mostani állapotom.

Minden valamirevaló regény a főszereplők bemutatásával kezdődik. No, jó, ez mondjuk nem is regény, hanem egy blog, de azért még bemutatkozhatok. Nem?

Szóval, becsületes nevem: Sztakó Zsolt. Azoknak, akik látogatnak irodalmi portálokat látogatnak /tudom, ez akkora perverzió, hogy nem illik vele dicsekedni/ nem lehet teljesen ismeretlen a nevem, mivel elsősorban ott nyomulok /Barátok verslista, Fullextra stb/. Úgyhogy, ha valakinek az a képtelen ötlete támadna, hogy itt nem elég belőlem, ezeken a helyeken megtalálhat.

Persze, a SORS sokkal jobb író nálam, és gondoskodott egy kifliről a történetben. Ez pedig az, hogy az eddigi 40 évem túlnyomó részét négy keréken éltem le. Mármint kerekesszékben, nagyon mozgássérülten.

A történet itt még nem ér véget, mert a beszélőkém se a legjobb. Talán ezért is választottam azt a módszert, hogy inkább írásban kommunikálok a világgal.

Ja, és mindezeken túl még magyarként élek Szlovákiában, a határtól pár kilométerre, Százdon, a szüleimmel.