SAJÁTVILÁGOM

Az első perctől fogva érezte, hogy ez lesz a vége, amikor pedig Milosevics halálhírét meghallotta, azt is tudta, hogy ő lesz a következő. Őszintén megrendült, amikor a hírt meghallotta, bár nem voltak barátok, hisz hogyan is lehetne a barátunk, aki elárult minket? Szinte mindenki elárulta, aki egykor a vállát lapogatta, amikor még hatalmon volt, és mindent megadott volna egy közös fotóért, aztán meg azért, hogy ez a fotó süllyedjen a feledés homályába. Azért ő is ivott az elnök emlékére, mint a kocsmában mindenki, nem törődve a rendőrspiclikkel, akik a hír hallatára tömegesen lepték el a nyilvános helyeket, hogy hol forrósodik fel a helyzet, hol kell közbelépniük a kommandósoknak. Ráadásul, biztosra vették, hogy itt történni fog valami, hiszen ez a kocsma az ellenzék törzshelyének számított, ahol Milosevics, Mladics és Karadzsics képei lógtak a falon. A „szerb szentháromságé”, ahogy egy elérzékenyült szónok mondta patetikusan a sokadik vodka után. … Nem mindenkinek adatik meg, hogy a saját képe alatt ülve fogyaszthatja el a mindennapi sörét, még akkor is, ha inkognitóban kénytelen élni, mert a világ hatalmasságai úgy döntöttek, hogy ő háborús bűnös. Ha Bush mondvacsinált ürüggyel lerohanja Irakot, az a demokrácia terjesztése, de ha egy kis nép önvédelmi háborúba kezd, mert a történelemből okulva megtanulta, hogy a világnak ezen a részén csak az maradhat talpon, aki erősebb a szomszédjánál, azt a népet rögtön megbélyegzik, és háborús bűnöket kiáltanak. De hát a történelmet mindig is a hatalmasok írták a saját szájízük szerint, ők pedig nem szeretik, ha a kis népek megzavarják a nagyok játékát. Volt ideje ezen gondolkodni, míg a sarokba húzódva a sörét kortyolta, és a hőzöngőket figyelte, akik a szájukkal borzasztó nagy hazafiak voltak, de mikor harcolni kellett, mégis mindig a pincéből kellett őket előhúzni, ahova a golyók elől rejtőztek. Szerencsére azonban nem minden vendég volt ilyen szájhős, mert látott elszánt tekinteteket is, akik csak az IGAZI vezérre vártak, hogy vezesse őket, és ők voltak Szerbia jövőjének aranyfedezete. Igen, más nemzetek a bankokban tartják az aranyfedezetüket, de Szerbia a nép lelkében. … Dragan Dabics. Mióta is viseli ezt a nevet? Tíz éve, vagy születésétől fogva? Annyira hozzáforrt ez a név, hogy néha már maga is elhiszi, ezzel a névvel született, és az a másik volt a felvett név. Mint a színész a színházban, aki egy felvett névvel eljátszik egy karaktert két és fél órán keresztül, aztán az utcára kilépve visszavedlik hétköznapi emberré. Ő is ilyen színész volt, akire a Történelem Rendezője rábízott egy szerepet, aztán az utcára kilépve visszavedlett Dragan Dabiccsá, aki mindig is volt. Pedig, amikor Szarajevóban magához vette annak a szerencsétlen katonának az iratait, még nem sejtette, hogy egyszer ezen a néven fog élni. Mert akkor még mindenki reménykedett, hogy jól is végződhet ez az egész. Hiszen körülzárták a várost, százezernyi civilt ejtve túszul, és Európa már azon a határon volt, hogy alkudozni kezdjen velük. Abban pedig a balkáni népek mindig is jók voltak. Csakhogy akkor közbelépett Amerika, és ő már akkor sejtette, hogy mindennek vége, hisz nem véletlenül volt pszichiáter. Egy évig személyesen is tanulmányozhatta az ő cowboy mentalitásukat, hogy először lőnek, és csak aztán tárgyalnak. … Azon a pénteki estén már csak a végjáték játszódott le azon a buszon. Éppen hazafelé tartott, és egyszercsak azt vette észre, hogy szokatlanul kevesen vannak a buszon, és mint később kiderült, azok is mind ügynökök voltak. Aztán valaki hátulról zsákot húzott a fejére, megállították az autóbuszt, őt letuszkolták, és egy személyautóban vitték tovább. Alig negyed óra múlva már a vizsgálóbíró előtt állt.